Szeretném azt hinni, hogy ma sírtam miattad utoljára, de ez igencsak naív felvetés lenne...
Igen, újra és újra belesétálok a csapdádba, hogy hiszek neked, hogy megsajnállak. Mert rossz látni, hogy azt hiszed utállak, meg hogy téged senki nem szeret. Elnézést, hogy nem tudom nézni, ahogy látványosan szenvedsz. Akármit is tettél, és megbocsátottam, mert tudtam, hogy nem bírod elviselni, ha valaki, aki egykor fontos volt neked, semmibe vesz. Ezért nem is tettem.. pedig megérdemelted volna. :\ Sőt, az is kijárt volna többször is, hogy leüvöltsem a fejedet, mert annyiszor átvágtál... bekavartál.. becsaptál... összeboronáltál Kristóffal, nyaltál Bencének, mikor velem kellett volna lenned, mert az én szívemet törte össze, és mellé álltál, mondván, hogy "az ember alapvetően társas lény, nem számít, hogy kivel jött össze"... kár, hogy ezt csak te nem tartod szem előtt... meg a többi dolgod, amit most inkább nem említek meg.. nem vagy te itt áldozat, hiába is állítod magadat be annak.
Na mindegy, én próbálom magamat ezen túltenni, ma sem akartam kiakadni, sírni meg végképp nem, az rontott el mindent, amikor odajött Imi, hogy miért, te nem utálod a Nikit? Mondom: nem.. miért úgy néz ki? Mondja: hát eléggé... és itt szakadt el a cérna. Ildi néni még bent volt, és megkérdezte, hogy az Eszti már sír? Így 1 perc alatt sikerült kiborítanotok? És mondtam, hogy neeem, ugyan, de akkor már igencsak bőgtem.. odajött, megölelt, odaadta az egész csomag zsepijét, de még előtte megtörölte az arcom és tök szorosan megölelt, és valami olyasmit mondott, hogy Esztim ne vegyél már ennyire mindent a lelkedre, ne vedd át a problémáját megint..
És mennyire igaza volt... !
